Ha valaki kijön a Duna-partra, akkor nagy valószínűséggel láthat szárcsákat. Ez a madár könnyen felismerhető fekete tollruhájáról, fehér csőréről és homlokáról. Elfogadja az emberektől a száraz kenyeret, vagy más növényi eleséget. Ez azt jelenti, hogy amennyiben a vízbe ennivalót dobunk mondjuk a hattyúknak, akkor hamarosan egy focicsapatnyi szárcsa is ott fog lakmározni. Ha élelemről, vagy a családjukról van szó, nekitámadnak a náluk másfélszer nagyobb tőkés récének és sikeresen el is kergetik. Erős lábukat is használhatják fegyverként, ha verekedésre kerül sor. Életük nagy részét a vízen töltik, lábujjaik körül karéjos úszólebenyek segítik az úszást és a bukást. A repüléshez a vízen hosszasan nekifutva, szárnyaival csapkodva vesznek lendületet, de gyakran előfordul, hogy a zajos nekiszaladás után mégsem szállnak fel. Gyakran hallatják erős, éles hangjukat, ha valami miatt veszekednek, vagy megijednek.

Költöző madarak, de enyhe teleken áttelelhetnek. Kora tavasszal a párok elfoglalják területüket. A tojó segít az esetleges verekedésekben, a hím pedig a fészek körüli munkákban, később a fiókákat is együtt nevelik. A költés áprilistól kezdődik. 21-24 napnyi kotlás után 7-10 fióka kel ki. Pár nap múlva már követik szüleiket, de csak a nádas széléig, hogy bármikor el tudjanak bújni. A fiókák fejét sárga és piros tollpihe övezi, ezért nagyon feltűnőek. Az ifjú szárcsák már nem színesek, hanem szürkék, a hátuk sötétebb, mint a fejük és hasuk, még nincs fehér homlokpajzsuk.

Húsuk állítólag iszap ízű, ezért nem vadásszák, mint például a kevésbé szerencsés tőkés récéket. Élelmes és bátor madarak, ezt bizonyítja az a tény, hogy környékünkön is igen sok példánya él, megkockáztatnám azt is, hagy a szárcsa olyan gyakori a vízen, mint a mezei veréb a földeken. Úgy látszik, hogy a szárcsák függetlenségük megőrzése mellett sikeresen alkalmazkodtak hozzánk, emberekhez.

(Képek "A Dunánál" képtárban)

(2004 . június)