Az Út
2007.04.08. 22:08
Xabolcs írta az Arénára feltett kép alá: Magyar út: Kátyús, tengelytörő, igazából sehová sem vezet... de a miénk!
Továbbgondoltam, mert készítésekor nem töprengtem, sőt az átalakítás során sem.
Annyit tettem, hogy visszavettem a sárga színeket, az árnyékokat elmélyítettem. Nem átgondoltan cselekedtem, hanem addig variáltam, míg az eredmény el nem nyerte a tetszésemet.
A hozzászólást olvasva az jutott eszembe, hogy: emberi út. Nem túl színes, kisebb-nagyobb nehézségekkel tűzdelt, de járható.
Sokféle út van, ahány ember annyi.
Van sima, akadályoktól mentes, amin lehet száguldani, megállás nélkül. Veszélyes út, mert átutazik az ember az életén úgy, hogy nem áll meg szemlélődni, nem veszi észre az igaz értékeket, legfeljebb a vége felé döbben rá, hogy csak ennyi volt? Ha visszagondol rá, akkor nincs az emlékezetnek túl sok kapaszkodója, hiszen a napok, mint a táj egy autópálya mellett összeolvadnak. Az út gyorsan véget ér.
Vannak alattomos gödrökkel tarkított utak, amikre, ha túl nagy lendülettel és magabiztossággal érkezik valaki, abba bele is halhat.
És vannak az átlagos kátyús, tengelytörős utak. Óvatosan végig lehet menni rajtuk – meg-megállva, értékek után kutatva, hiszen nem az a legfontosabb, hogy megérkezzünk, hanem maga az utazás, annak minősége, az élmények.
Néha vannak kényszerpihenők - betegségek, sorscsapások, de ezeket meg lehet élni úgy is, hogy tanultunk valamit.
Legtöbbünk hol ilyen, hol olyan úton jár, de van egy közös bennük, mindegyiken önként is meg lehet állni egy kicsit – ez csak elhatározás kérdése. Az ilyen pillanatok áldottak lehetnek, és emlékezetesek évtizedek múltán is. Feltehetjük a legnagyobb kérdést magunknak, hogy mi az életünk értelme, és ha kellő nyitottsággal tesszük ezt, akkor lesz rá válasz.
Ha utunkat nem fogadjuk el, akkor szenvedünk, ha igen, a legrosszabb körülmények között is megtalálhatjuk az örömöt, a lélek békéjét.
Leírtam: 2007. 02. 20.-án, érleltem április elsejéig.
|